Van az az érzés benned sokszor, amit főként a hétköznapokban érzel, hogy mintha nem a saját életed élnéd, azt mondogatod magadban nekem nem itt kéne lennem nem ezt kéne csinálnom. Nem ez az igazi hivatásom, ezzel azt az érzetet keltve magadban, hogy amit most végzel az valami alantos, de majd, ha elérsz egy bizonyos szintet, akkor egy hozzád méltó tevékenységet fogsz végezni. Nagyon sokunknak ismerős lehet ez az érzés. De a gyökere nagyon más, mint amit gondolunk róla.
Először is tisztázzuk, nincs igazán alantosabb tevékenység a másiknál, ha a nagy egészet nézzük minden egyes tevékenységre ugyanúgy szükség van, hogy a világ jól tudjon működni. Az, hogy az egyik munkát értékesebbnek tartjuk a másiknál csak egy téves egós elgondolás, általában a tömegtudatból ered, ahol mindig vannak menőbb és kevésbé menő foglalkozások. Gondoljunk csak bele mennyire más volt mondjuk a világ 300-400 éve, de menjünk még visszább mondjuk 1000 évet. Ha ekkor éltél és mondjuk egy nagy harcos voltál, aki már megölt a csatamezőn akár több száz embert, akkor mondhatjuk, hogy a ’karriered csúcsára értél’. Na most próbáld meg ezt a fajta hivatást űzni a 21. században, borítékolható lesz hogy nem sok babér fog neked teremni, elég hamar börtönben találod majd magad. Direkt azért hoztam egy ilyen szélsőséges példát mert szerettem volna rávilágítani arra mennyi mindentől függ, hogy egy adott foglalkozást hogyan értékelünk. Nagyban függ a kortól, amiben élünk, a társadalomtól, országtól, vallástól stb. De ezek a tényezők mind az elméből származnak, az ő programjai hogy éppen mit ítél meg jónak vagy rossznak. Hogyha viszont szeretnénk kilépni ebből az örök labirintusból és nem az számít már többé, hogy a személyiségünk csiszoljuk, hanem inkább az hogyan kapcsolódjunk önmagunkhoz, akkor egyáltalán nem a világi elvásárok szerint fogunk tevékenységet választani magunknak.
Azokhoz a tevékenységekhez fogunk vonzódni, aminek a végzése közben legjobban önmagunk lehetünk. Igen ám de maga az az elképzelés is, miszerint tudsz nem önmagad lenni, az elválasztottságból ered. Igen valóban el tudod játszani, hogy nem önmagad vagy, hogy nem azt a tevékenyéget végzed, ami hű lenne hozzád, de ezt az érzetet nem igazán a tényleges tevékenység hozza létre, az érzet ott van benned, ami mögött a legtöbbször az áll, hogy nem szereted és nem tiszteled magadat. Aztán ehhez az érzéshez kreálsz egy történetet, hogy bizonyosságot szerezz. Választasz magadnak egy szar tevékenységet, hogy minden nap benyomhasd magadban ezt a gombot, hogy nem vagy elég jó, hogy jobb akarsz lenni és majd a jobb leszel akkor érdemelsz egy jobb munkát egy jobb állást.
Ha sikerül ezt a gondolati mintát azonosítani magadban, akkor kezdesz jó helyen járni. Ezáltal ugyanis egy idő után bizony be kell magadnak ismerned, hogy ez csak egy mintha, amit azért hoztál létre, hogy igazolhasd az „önszeretetlenségedet”. Azt mondod, hogy de hát ilyen szó nincs is? Mit számít, imádok új szavakat teremteni.
Mikor megfigyelővé válsz a saját történetedben, abban a pillanatban kilépsz a programozottságból, az elmédből. Ez viszont akkor tud megtörténni, ha elfogadod a jelent minden ha és de nélkül. Mert amíg megpróbálsz kijutni a történetből, addig folyamatosan energiát adsz neki és életben tartod. Viszont, ha megállsz egy pillanatra, veszel egy nagy lélegzetet és csak annyit mondasz ÉN VAGYOK, ÉN LÉTEZEM, abban a pillanatban visszajössz a saját 0 pontodra. Figyeld meg a változást magadban mennyivel másabb úgy végezni a dolgod, ha elfogadásban van. Mondjuk eddig úgy teltek a napjaid, hogy mosogattad a tányérokat és közben folyamatosan hasonló monológok jártak a fejedben: „Már megint itt vagyok és ezt az alantas munkát kell végeznem. Nem itt lenne a helyem, hanem egy szuper légkondis irodában. Én csak erre vagyok képes.” Lehet ennek is több válfaja, mikor úgy érzed, hogy mást kéne végezned, vagy amikor úgy érzed másra nem is vagy jó. Közben lehetne így is: „Megtisztítom ezt a tányért’ és pont. Ugyan is, ha jelen vagy akkor ennyi történik, hogy az ételmaradék, lemosódik a tányérról, a többi történetet csak te kreálod hozzá az elmédben. Figyeld meg hogy mennyivel másabb bármit így csinálni, ez nem azt jelenti, hogy egész életeben itt kell lenned. Ez csak a történedet egy része, hogy te most éppen, mint mondjuk mosogató dolgozol. Egyszerűen csak azért vagy most épp itt, hogy megtapasztald ezt, hogy végig menj a saját történeteden.
Figyeld meg mikor megjelenik benned az ellenállás, az mögött ott húzódik egy meg nem élt érzés. Az mindaddig ott lesz amíg meg nem éled. Lehet, hogy éppen munkát váltasz elmész egy teljesen másik helyre, teljesen mást dolgozni, de újra ezt érzed, és kreálod köré a gondolatokat. Ott van veled, csak díszletet teremtesz magadnak, hogy egyszer végre szembe merj nézni az érzéssel. Csak ennyi számít, hogy meg engedd.
Ami visszatart az igazi tapasztalástól az a programozottságod. Hogy vissza fogod magad nap mint nap, mert van a fejedben egy kép, hogy hogyan kellene élned. Amit összeszedtél, innen onnan, az apádtól, az anyádtól, a világból, de semmi köze önmagadhoz. És mivel nem ezt tapasztalod ezért visszafogod magad és ellenállsz az életnek, ami csak egyszerűen keresztül akar áramolni rajtad. Igen nem mi haladunk az életben, az élet áramlik rajtunk keresztül, ez egy fontos különbség! Csak, mint ahogy levegőt veszel, be és ki. Ne a fejedből akard megmondani hol kéne lenned, hogy kéne élned, ez sosem fog működni.
Van egy teremtő részed, aki rajtad keresztül tapasztal, nem számít, hogy éppen hol vagy mi a foglalkozásod. Csak az számít, hogy mennyire mered megélni azt, ami keresztül akar áramolni rajtad. Lehetsz te a világ legfrusztráltabb királya és a legboldogabb utca seprője és persze fordítva is. Teljesen mindegy a szerep, amit éppen felöltesz a lényeg, amit megélsz rajta keresztül. Hogy eljátszod azt a szerepet. Légy részese önmagadnak, és ezáltal leszel valódi részese a világnak.